Mások is írtak a közös Malév-emlékkönyvünkbe:

1.

Nekem két élményem is van a MALÉV-val, és sajnálom, hogy nem több. Kicsi korom óta imádom a gépeket, és a nagybátyám kint dolgozott a földi kiszolgálószemélyzetben. Az ő révén sikerült 16 évesen elmennem az 50 éves MALÉV-rendezvényekre, amikor is gépbejárások voltak az Emlékparkban, teraszlátogatás Ferihegyen és különböző programok egy sportpályán. A gépbejárás és a TU-154-es tetszett akkor a legjobban, és a kapott "MALÉV-kid" feliratú baseball-sapkát évekig őrizgettem...
A másik élményem, amikor 2000 őszén egy hétre Isztambulba utazhattam a MALÉV-val. Ablak melletti ülés, és ugye, még majd' egy évvel 2001. szeptember 11. előtt voltunk, volt szerencsém az út felénél bejutni a pilótafülkébe, és ott végigélni az isztambuli landolást. Gyönyörű élmény volt, ahogy láttam a felhőket, amikbe belerepültünk és aztán ki...! Hazafelé is bejutottunk a pilótafülkébe, de akkor a pilóta nem engedte, hogy a leszállásra is benn maradjak. De így is csodálatos volt...!
Azóta is repültem már, egy charter-céggel, de valahogy nem ugyanaz az élmény, ha bemehetek a pilótafülkébe, mint ha tényleg "csak egy szimpla utas" vagyok. Nekem a MALÉV adta az igazi Repülés élményét. Így,nagybetűvel...Tényleg remélem, hogy lesz még újra nemzeti légitársaságunk!

ATK

2.

Imádom a repülést. Nem vagyok spotter, de ha elhúz a fejem felett egy vas mindig felnézek, majd a telefonomon megnézem honnan jött, de majd 10 évig utáltam repülni. 1997 és 2001 között évente üzleti ügyben 8-10 repülőúton voltam, javarészt Malév gépekkel. A fapadosok indulásával egy Gráz - London úton a Ryanair fedélzetén 10 percig ültem biztonsági pozícióban, miközben a magukat beszíjazó légi utaskísérők egyike bizony be is pisilt félelmében. Nagyon rossz emlékű út volt. Leszálláskor a pilóta is csak annyit mondott, hogy megérkeztünk. Én ott a reptéren béreltem egy autót, amivel azonnal hazajöttem, minden feladatomat otthagyva. Azóta egyszer repültem Rómába 6 éve, ami szörnyű volt, mert oda és vissza is végigreszkettem az utat. Tavaly ősszel azonban olyan feladatom volt, amit kocsival már nem lehetett megcsinálni, így ismét repülőre szálltam.Malévval mentem Milánóba, majd onnan más társaságokkal Stuttgartba és így tovább. A milánói úton az egyik utaskísérő egy régi ismerősöm volt, akivel gépen korábban sosem találkoztam és meglepett azzal, hogy beülhettem a pilótafülkébe. Nemcsak, hogy beülhettem, de még a leszállás alkalmával is ott lehettem, így majd fél órát töltöttem a fülkében, ami óriási élményt nyújtott számomra, olyat, hogy az azt követően 3 napon lebonyolított 5 repülés alkalmával egyetlen egyszer sem jutott eszembe a 10 évvel ezelőtti esemény, ellenben a pilótafülkés "kaland" annál inkább. Gyakorlatilag "kigyógyítottak" a fóbiámból és azóta újra akarok, szeretek repülni. Már alig várom a csütörtököt, amikor ismételten repülni fogok, de most már nem Malévval. Egy életre hálás leszek az ismerősömnek és a pilótáknak, hogy átsegítettek a traumámon. És egyben nagyon sajnálom, hogy pénteken a Malév dolgozói reggel hatkor elveszítették azt, amiért hónapok, évek, évtizedek óta dolgoztak. Remélem, hogy a csapat tagjai valahol, valamikor ismét egymásra találnak és újra tudnak hinni és küzdeni közös céljaikért. Sok erőt és türelmet mindehhez.

Irónika

3.

Sokat repülök, és sokat repültem a MALÉV-val is. Először gyerekként, 1990-ben, Izraelbe, TU-154-essel. Szuper volt, mert kisérő nélkül repültem, a stewardessekre bízva, kis táskával a nyakamban, a sárga plüss alvós kutyámmal (10 éves voltam), és egyszer az egyik stewardess megkérdezte hogy meg akarom-e nézni a pilótafülkét. Persze hogy akartam!!! Azonnal pilóta akartam lenni, és ez a vágyam sokáig kitartott, mert a pilóták nagyon kedvesek, és nagyon viccesek voltak (pl. megmutatták Ciprust felülről, azt sem tudtam még, hogy eszik-e vagy isszák a földrajzot, csak azt hogy ha itt kitesznek, akkor már el is úszhatok Tel Avivig). Mindenesetre az iskolai fogalmazásban, amit a nyári szünetben történtekről kellett írnunk, csak erről volt szó, semmi másról (ha megtalálom, elposztolom!).

Nem lettem pilóta (még autót sem tanultam meg rendesen vezetni :D), de nagyon sokat jártam haza Frankfurtból a kék orrúakkal. Mindig örültem, és mindig reméltem, hogy egyszer lesz Túró Rudi a repülőn. Sosem volt, de azért a hazaérés érzése már a boarding-kor jólesett. és én is megkérdeztem, hogy milyen az idő otthon. Szerettem a MALÉV-ot. 
Pénteken (feb. 03) egész nap követtem az eseményeket, alig hittem el. Én is virrasztottam, néztem, ahogy a kék orrú gépek elrepültek, végleg. Néztem a flightradart, hallgattam a rádiózást (SNN-t is), majd megszakadt a szívem. Az egyik (MAH5336, HA-LOR), felettünk repült el (Kleve, Németország), jól láttam, mert nem volt éppen akkor más a légtérben.

Integettem Nektek, és még most is, ahogy ezeket a sorokat írom, könnyezek. Sok sikert Nektek más légitársaságoknál, és jó repülést!

Elza

4.

Nekem a 90-es évek elején adatott meg összesen két alkalommal, hogy a nemzeti légitársasággal utazhattam. Akkor 10-12 éves voltam, és mivel egy ifjúsági táborba mentem, így egyedül utaztam - akkor még volt ilyen opció. Nyakamba akasztottak egy tasakot "UN" felirattal, amiben minden fontos irat benne volt, útlevéltől a rep.jegyen át a biztosításig...  Csak arra emlékszem, hogy kiemelt figyelmet kaptam és nagyon jó élmény volt, ahogy a légi és a földi személyzet anyáskodott felettem.
Egy percig nem éreztem, hogy bármi bajom eshetne (persze le a a kalappal a zürichi földi személyzet előtt,akik szintén nagyon profik voltak, természetesen az ott szokásos kimértséggel). Az összesen 2-2 repülés során 3-szor lehettem a 737-esek kabinjában. Érdekes, hogy a legelső kirepüléskor a TU-154-esbe nem invitáltak be, talán szégyellték, hogy az előzetesen meghirdetett, akkor még friss, ropogós Boeing helyett "csak" ezt tudták nyújtani, vagy sok volt az utas (akkor még volt ilyen is) és  ilyen dolgokra már nem maradt energia a másfél órás út alatt, de mindegy is, a pilótafülke örök élmény maradt a kapitányok poénjaival, a vészrendszerek rögtönzött bemutatójával és a "osztrákos" bejelentkezéssel a bécsi irányításnak... Szóval akárhogy is hiányozni fog a "MI" légitársaságunk, "jó pihenést, és remélem még találkozunk... ...reméljük, valami más név alatt..." (Az utolsó MALÉV járat (745) és a légi irányítás közötti párbeszéd részlete)

Gergő