Ti írtátok a Malévről:


1.


Ami ma (vagy inkább már tegnap) történt a Malévval az egy rémséges folyamat vége. Növendékként láttam, ahogyan a pénztelenség fojtogatja kis repülőklubunkat, és ahogyan fogynak a sporttársak, mert már nem tudják megengedni maguknak a repülést. Sokasodó, egyre érthetetlenebb törvények, szervezetek, tagdíjak, szabályozások egy egyre kisebb közösség nyakán. (kétes haszonnal) Feszültség, marakodás, vádaskodás.  Milyen messze is volt ez a baráti légkör érzésétől, a nagy repülésektől, vagy amikor egymást féltettük nehogy a startnál lepördüljön a társunk. És milyen messze van a leszállás utáni önfeledt örömtől, ami a hétvége elteltével még kedden és szerdán is kimerészkedett az ember arcának szegletére. Ha hazamentünk a kollégák is tudták milyen volt a hétvégénk, nem kellett megkérdezniük.
Szépen lassan beszűkültek a lehetőségeink ki-ki ment amerre látott. De valahogy gyalogtúra közben is azt lestük nincs-e a levegőben egy siklóernyős, vagy gyalogsárkányos? Milyen szépek ott azok a felhők, ma mennyire jó a gradiens, és milyen szép ez a mező, itt bizony jó lenne leszállni. Meg mennyivel jobb is volna innen elstartolni a hegytetőről, mint legyalogolni.
Maradtak az emlékek. Ha a fővárosban jártam fel-fel néztem a nagy vasakra, ahogyan a Hármashatárhegy felett beúsztak, és örömmel töltött el látványuk, legalább ők repültek. Kiváltképp, ha Malév gépek voltak. Ma a Malév végével sok indulat és vélemény szabadult el. Az interneten mindenfélét olvashat az ember, elemeznek, találgatnak.  Én mégis azt érzem, az utolsó kis "repülést" is elveszítettem. Régebben kölcsönkaptam Müller Péter Madáremberét, de a felénél letettem, mert nem tudtam tovább olvasni. Úgy félig elolvasva adtam vissza. Ez az érzés ami újra előtör belőlem.
Nem tudom pontosan mennyi gépet vittetek vissza Shannon-ba. Én az utolsó felszállásától követtem az eseményeket (amikor 11 volt a levegőben) egészen a leszállásáig. Tudom mások is virrasztottak.
Tudnotok kell nem voltatok egyedül, végig veletek voltunk a http://www.flightradar24.com-on és a http://www.liveatc.net-en.
Malév sziasztok.


Zsolt
Egy volt gyalogsárkányos



2.


1982-ben osztálykirándulást szerveztünk a Szovjetunióba. Moszkva és (akkor még) Leningrád volt a cél. Repülőgéppel utaztunk oda és vissza, a két város között vonatoztunk egy jót. Kifelé Aeroflot géppel repültünk. Kicsit fura volt a légi kísérők megjelenése és stílusa, szép teltkarcsú hölgyek (mint a barnamedvék ruhában), hasonló modorral. Mosolyt nem sokat láttunk, kommunikáció csak a legszükségesebb, ha nem tudtuk feltalálni magunkat oroszul, pillanatok alatt lemaradtunk a sörről vagy borról, ami egy harmadikos gimnazistának komoly lelki törést jelentett volna egy ilyen útnál. Egy kicsi üveg járt valamelyikből, repeta csak bennfenteseknek. Seremetyevó II-n landoltunk, ami elég döccenősre sikerült, meglepődtem, hogy ekkorát pottyan egy gép leszállás közben. Olyan "tegyük le végre, aztán vodkázzunk" földet érés volt. Mindegy, szerencsésen megérkeztünk, eltöltöttük az időnket, nyolc nap múlva Leningrád Pulkovó repteréről indultunk vissza Varsó érintésével, immár MALÉV géppel. Talán TU-134 volt, már nem emlékszem pontosan. Na, itt több meglepetés is ért. Mosolyogtak a légi kísérők. Szépek és csinosak voltak. Kedvesek és udvariasak voltak, még velünk, fiatal és nagyszájú gimnazistákkal is. A felszállás sima volt, mire észbe kaptunk, már a felhők felett voltunk. Varsó előtt felkészültünk a moszkvaihoz hasonló "döccenésre", de a mi pilótánk nem akart kapkodni.  Útközben fehér ruhába tekert üvegből kínálták a bort, igaz, a pohár picinyke volt. Amikor szegény légi kísérő hölgyet már vagy nyolcadszor hívtuk vissza, mert kifogytunk a munícióból, elment, megjelent egy szintén fehérbe burkolt, bontatlan üveggel, amit ott felnyitott, mosolyogva a kezünkbe nyomta és elment, hogy végre másokkal is foglalkozhasson. Budapesten hasonlóan sima landolás, aztán mosolygós búcsú és a repülés csodálatos élményének emléke.
Azóta nem ültem repülőgépen, csak munkából kifolyólag helikopteren, nem tudom, azóta milyen lett a MALÉV, de ha olyan maradt, mint akkor, harminc évvel ezelőtt, akkor sokat vesztettünk.
In memoriam MALÉV....


György


3.


Elég sokat repültem velük, van rengeteg jó és rossz élményem egyaránt. Nem is ezekről mesélnék, mert semmi különös nem akad köztük. Amiért nagyon szerettem a Malévval repülni, és élvezett prioritást a többiekkel szemben, az az, hogy a MIEINK. Hosszú távollétek után a hazatérés első jelei ők voltak. Az említett fehér – kék festés, a magyar trikolórral, az ajtóban az üdvözlés, és a magyar újságok. Általában 2-3 heteket töltöttem távol egyszerre, és nem városokban, kényelmes szállodákban, hanem sivatagban és egyéb remek helyeken. Így a hazatérés mindig nagy öröm volt, aminek első hírnöke a Malév járat személyzete volt. Egy hosszú, stresszes út alkalmával Ferihegyen landolva még a szemem is bekönnyesedett. Nagyon rossz volt nézni az interneten a képeket, és olvasni a híreket. Reméljük még nincs veszve minden, jó lenne piros – fehér – zöld gépeket látni.


Csaba